Kiépített sétáló utca

Chris nem nagyon ismerte a környéken, hiszen jóformán még új volt a városban. A klubra is csak véletlen talált rá, de most már eléggé tudja az odavezető utakat. Bár ő csak a főútról szereti megközelíteni a rácsos kapun túlról. Azért követte Charlotte-ot sötét, esti New York-i utcákon. New York még ilyenkor is forgalmas, ellenben az ekkor már alvó Baltimore-ral. Christopher szerette a nyugodt életet, de a perzső NY-it is kedvelte most már, hogy megszokta.
- Gyakran jársz ide sétálni? - érdeklődött, miközben a szépen kiépített, zöld területen kresztül beérte a lányt, és mellette sétált az utcán.

Miután kiértünk, és odamentünk a kiépített utcához, már tisztán lehetett látni Chris arcvonásait a lámpák miatt.
- Igen... elég gyakran. Ezen keresztül szoktam hazamenni - na, jó néha kerülni van kedvem, de az most nem lényeges.
- Nem csöndesebb hely? - kérdeztem tőle. Szinte csak minket, madarakat és a levelek hangját lehetett hallani.
Nagyon szeretem ezt a helyet. Ráadásul mikor egyedül megyek rajta akkor akár még táncolni is képes lennék.
Anyám nem örülne ha sokáig kóborolnék, úgyhogy nem sokára haza kell mennem. de szerintem még egy órát kibírnak nélkülem.

Jó tudni, hogy merre is lakik a lány... Viccelődött magában a srác meghallva a választ, és körbefuttatta tekintetét a környéken házakat keresve, amiket eltudna képzelni a lányhoz, majd mivel igazán ismeretlen volt számára Charlotte és életstílusa, ilyesmit nem tudott megállapítani. Ezért inkább lepillantott a nála így egy fejjel alacsonyabb lányra, és megmosolyogtatta a különbség. Mindig is magas volt, főként középiskola elején nőtt sokat, és akkor nagyon ráhajtott épp emiatt a kosárlabdára, de hát azt sem bírta sokáig, hiába szerette, maradt a szörfözésnél...
- De, valóban csöndesebb - bólintott Chris, és az őszi est zörejét hallgatta. Már eléggé késő volt, vagyis hát épp annyira, mikor egy fiatal lánynak nem kellene már kint mászkálnia idegenekkel.
- Holnap is a klubban leszel? - kérdezte pimasz mosollyal az arcán arra gondolva, lehet, hogy ezek után még gyakrabban látogat majd a Kalózok Házába.

Következő kijelentésén kissé meglepődtem. De örültem a kérdésén.
- Szerinted? Én mindennap ott vagyok - mondtam neki, ez igaz is. Amikor beteg vagyok akkor is bemegyek oda, nem bírok ki egy napot sem. Olyan jó érzés tölt el abban a házban. Jó érzés ott lenni. Mintha ott lenne a családom másik része.
- Na, és te? - kérdeztem tőle, remélve, igent mond. Jól érezte magát vele, nem unatkozott. Lett társasága, és még táncolt is. Ezek szerint jól tettem, hogy lementem.
- Amúgy ott a házunk - mutattam az egyik még nem annyira közel levő házra. Nagyon sok virág van a házunk előtt, így aki egyszer megjegyzi, az örökre tudni fogja, hogy itt lakom/laktam.

Chris hirtelen elnevette magát. Hogy is gondolta, hogy nincs ott mindennap a lány? Pot Charlotte lenne az, aki kihagy egyetlen napot is a táncteremben vagy a klubban? Nem, ő valóban nem annak a fajtának tűnt.
- Lehet, hogy benézek holnap... - jegyezte meg, majd kedves mosollyal fordult vissza a láyn felé:
- Mi az, hogy lehet? Persze, hogy ott leszek - mondta a srác, majd zavartan beletúrt a hajába az otthonos házra pillantva. Na most mit csináljon? elvégre is nem az a hazakísérgető barát fajta... meg eleve nem is Charlotte barátja.
- Nos, örülök, hogy találkoztunk - vallotta be Chris, és lepillantott a lányra, akinek szemei csillogtak az éji sötétben, és ezernyi fáklya fényénél hevesebb lánggal égett bennük a szeretet a tánc iránt.
- Akkor jó éjt! - köszötn el hirtelen, és váratlanul, majd sarkon fordult, és ellépdelt, szinte futólépésben hagyta el a környéket, mert senkiek sem vallaná be, de cseppet megijedt. Mitől? Nem nehéz kitalálni.